Reinkarnáció (Gilgulim) koncepciója a zsidó vallásban (1)
Bevezetés
Az omerszámlálás időszaka és Sávuot ünnepe kapcsán általában megemlítésre kerülnek a mezőgazdasági vonatkozások, illetve vizsgálat alá kerül a kivonulás ünnepe és a tóraadás ünnepe közötti kapcsolat is. Ebben az előadásban szeretném a zsidó hagyománynak egy olyan vetületét ismertetni, melyről kevesebb szó esik.
Peszach második estéjétől Sávoutra készülve az omerszámlálás minden egyes napján a számlálást követően áldást mondunk, melynek része az alábbi fohász is:
„Legyen hát kedvedre, Örök I-tenünk és őseink I-tene, hogy az omerszámlálás fejében, amelyet ma végeztem javíttassék ki, amit hibáztam a ma esti (számnak megfelelő szférában)…” (Sámuel Imája – 156. o.)
Az imakönyv ezen szövegrészhez fűzött magyarázata többek között azt rögzíti, hogy „A „szféra” kabalisztikus fogalom. Hét szférát különböztetünk meg, amelyek párhuzamosak az emberi tulajdonságokkal. Ezek a cheszed, gvurá, tiferet, necáh, hod, jöszod és málchut. A „hibázás” alatt azt értjük, ha valaki például rosszul alkalmazza a cheszed („jóhiszeműség”, „jóindulat”) szféráját, azzal, hogy ott jóhiszemű, ahol nem kellene, mivel nyilvánvaló, hogy kihasználják. Vagy pedig a gevurá („erély”, „szigor”) szféráját helytelenül használva túlzásba viszi az által, hogy türelmetlen, fanatikus, nem viselkedik megértően embertásaival szemben stb. Minden egyes napi omerszámlálásnak megvan a maga kabalisztikus szférája, és itt arra kérjük I-tent, nézze el nekünk, amit ebben hibáztunk.”
Fentiek kapcsán kiemelném még az alábbi Tórai idézetet:
„Akkor megalkotta az Ö-való I-ten az embert a föld porából és lehelte orrába az élet leheletét; így lett az ember élő lénynyé.” (Mózses I. könyv 2:7)
A teremtés történetének fenti része azért is kiemelt jelentőségű, mert az ember teremtése az egyetlen, amely során I-ten nem szóval, azaz igével teremt, hanem életet „lehel” az emberbe. Ez a lehelet értelmezhető az ember lelkeként, melyre vonatkoztatható a fent leírt „lelki gyakorlat”.
Az emberi lélek „kijavításának” és a lélek teremtett világban elfoglalt egyedi és mással össze nem vethető voltának (legalábbis a keletkezését tekintve) gondolata egyúttal elvezet a zsidó vallási hagyomány lélekvándorlással kapcsolatos elképzelésének vizsgálatához.
A lélekvándorlás koncepciójának alapjai a Tanakhban
Az alábbiakban kifejtett értelmezés forrása a Sha’ar HaGilgulim című mű, mely akként keletkezett, hogy Rabbi Chaim Vital jegyezte le Rabbi Isaac Luria (Arizal) tanításait, mely írásokat pedig Rabbi Samuel Vital (Chaim Vital legfitalabb fia) rendszerezett összesen 8 ún. „kapuba”, melyből a Sha’ar HaGilgulim a 8. kapu, jelentése pedig a „Körfogások Kapuja”. A Sha’ar HaGilgulim a reinkarnáció misztikus koncepcióját és ehhez kapcsolódó témákat, úgy is mint jutalom és büntetés kérdéseit tárgyalja, összeállítása Jeruzsálemben kb. i.u. 1570-1620 közötti időszakra tehető.
A lélekvándorlás, azaz a lélek földi életbe történő ismételt visszatérésének lehetőségére vonatkozó koncepció alapja Jób könyvének alábbi verse:
„Lám mindezeket míveli I-ten, kétszer, háromszor a férfival; hogy visszahozza lelkét a sírveremből, hogy megvilágosodjék az élet világosságában.” (Jób könyve 33:29-30)
Fontos kiemelni, hogy Jób könyve az egyik legalapvetőbb és legnehezebb emberi kérdésre keresi a választ, azaz, hogy miért szenvednek jó emberek, míg gonosz emberek pedig prosperálnak. A fenti idézet úgy tűnik kifejezetten akként értelmezhető, hogy a lélek több alkalommal is visszatérhet azt követően, hogy a test „visszatér a földbe”.
Ez a gondolat az alábbi Tanakh versek közötti ellentmondás feloldására kínál értelmezési megoldást.
A következő idézetek Mózes II. könyvéből valók, a kinyilatkoztatáskor és a két kőtábla második alkalommal történő elkészítésekor egyaránt lényegében azonos tartalommal:
„Ne borulj le előttük s ne szolgáld őket, mert én az Ö-való, a te I-tened buzgó I-ten vagyok, ki megbünteti az atyák bűnét a gyermekeken, harmad és negyediziglen, az engem gyűlölőkön; de kegyelmet cselekszem ezrediziglen azokkal, kik engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat.” (Mózes II. 20:5-6)
„Elvonult az Ö-való előtte és hirdette: az Ö-valő, az Ö-való, irgalmas és kegyelmes I-ten, hosszantűrő, bőséges a szeretetben és igazságban; megtartja a szeretet ezrediziglen, megbocsát bűnt, elpártorlást és vétket, de megtorlatnul nem hagy, megbünteti az atyák bűnét a gyermekeken és a gyermekek gyermekein harmad- és negyediziglen.” (Mózes II. 34:6-7)
A fenti idézetek szó szerinti értelmezése ellentmond az alábbi tórai és prófétai verseknek, valamint a zsidóság 13 alapvető hitelvével is látszólag ellentétesek.
„Ne ölessenek meg az atyák a gyermekek miatt és a gyermekek ne ölessenek meg az atyák miatt; mindenki a maga vétkéért ölessék meg.” (Mózes V. 24:16)
„A vétkező lélek az hal meg, a fiú nem viseli az atya bűnét és az atya nem viseli fia bűnét, az igaznak igazsága rajta magán lészen és a gonosznak gonoszsága rajta magán lészen. (Jechezkél 18:20)
„A jó embert tettei szerint jutalmazza, a gonosznak gonoszsága szerint rosszal fizet.” (A 13 hitelv, Sámuel Imája imakönyv 15. o.)
Fentiek tehát ellentmondást jelentenek, amennyiben a versek szó szerinti értelmezését nézzük. Ezen ellentmondás feloldását kínálja az idézett versek misztikus értelmezése, azaz, amennyiben az atyák bűneinek megtorlása a gyermekeken, illetve a gyermekek bűneinek megtorlása az ő gyermekein a lélek földre való visszatéréseként értelmezendő. Ekként a lélekvándorlás koncepciója, azaz a misztikus értelmezés válaszul szolgálhat arra az igazságtalannak tűnő és a zsidóság alapvető hitelveivel ellentétes szószerinti értelmezésre, mely szerint valakinek a vétkéért a gyermekei, unokái és azok gyermekei és unokái bűnhődnének, illetve valaki érdemeiért ezredíziglen leszármazottai kapnának jutalmat, függetlenül a leszármazók cselekedeteitől.
A fent idézett tórai versek misztikus értelmezése alapján ugyanis az emberi lélek akár 4 alkalommal térhet vissza a földi létbe, hogy vétkeit jóvá tegye, míg ezerszer is akár, ha arra érdemes, a tórai előírásokkal összhangban álló életet él.
Összegezve tehát a zsidóság számára ismert a lélekvándorlás koncepciója, akként, hogy az igazodik egyúttal a zsidóság azon alapvető hitelvéhez, mely szerint a jó és a rossz ember is tettei szerint érdemel jutalmat vagy büntetést. Az omerszámlálás időszaka minden évben lehetőséget teremt arra, hogy a zsidó ember a kivonulás ünnepének gondolatiságával felvértezve számot vessen és kísérelje meg aktuálisan fennálló lelki gyengeségeit felismerni és azok kijavítására törekedve készüljön föl a tóraadás ünnepére.
(1) Rabbi Efraim Palvanov youtube előadásai alapján, azzal, hogy inspirációt jelentett még Rabbi Moshe Chaim Eade youtube előadásai szintén a shavouti időszak alatt
Jan Assmann: Izrael és a vallás feltalálása
Fejezet A kulturális emlékezet c. könyvből
Az ezt megelőző fejezetekben Assmann különbséget tesz az írástalan és az írásos társadalmak között. Az előbbiekben az emlékezés eszköze a rítus, amely ciklikusan ismétlődik, és a beavatottak feladata, hogy a hagyomány minden egyes apró kis részletére emlékezzenek. Az egész közösség sorsa múlhat azon, hogy a rítusokat pontosan hajtják-e végre. Az írásos társadalmak emlékezete a kánonban őrződik.
Assmann konnektív struktúrának nevezi azt, aminek társadalmi síkon és időben összetartó ereje van. Ez nemcsak a csoport tagjait kapcsolja össze, de a múltat is köti a mához úgy, hogy közös tapasztaltokra, várakozásokra, tettekre épít. Meghatározó – alapító – tettek és események képezik az alapját, és ezek emlékét őrzi. Ez a konnektív struktúra épít az egyénekből közösséget, alakítja ki a „mi”-tudatot, az identitást. Aki rendelkezik a közös tudással az a „mi”. Ezt a struktúrát viszont kizárólag az ismétléssel lehet fenntartani.
A rítus célja az emlékezet fenntartása, a felejtés megakadályozása. Emiatt állandónak, pontosan végrehatottnak kell lennie. A rituális koherencia lényege, hogy – amint pl. a széder este esetében is – nem csupán az előző rítust kell megismételni, hanem az egész ősi alapító eseményt, az egyiptomi kivonulást is meg kell jeleníteni. Így jelenik meg minden rítusban az ismétlés és a megjelenítés két ellentétes megközelítése egyszerre, különböző hangsúllyal.
Az írás megjelenésével a rituális koherenciát felváltja a textuális koherencia. Ettől kezdve a tudás forrása nem az ismételt rítus, hanem az állandósult szöveg, a kánon. Az értelemzés válik az emlékezés eszközévé az utánzás helyett.
Assmann úgy látja, hogy a zsidóság emlékezés kultúrája a megszületése korában merőben újszerű volt, de annyira tartósnak bizonyult, hogy minta lett az egész nyugati kultúra számára. Lényege lett, amit minden péntek este éneklünk a Löho dajdiban: „Samor ve zachor” – Őrizz meg és emlékezz! Ez biztosítja a folytonosságot, ez teszi a zsidóságot néppé.
Izrael vallása merőben különbözik minden más korabeli vallástól. Assmann egy másik művében ír arról, hogy a környező népek istenei kozmikusak voltak, de nem univerzálisak. Izraelnek pedig az Ö’való univerzális, de nem kozmikus.
A másik nagyon fontos jellemzője az új vallásnak, hogy elválik a kultúrától abban az értelemben, hogy fenn tud maradni a kulturális és földrajzi változások után is. Assmann ércfalnak nevezi a vallást, amellyel elválasztják magukat az idegen társadalmaktól, kultúráktól. Vagyis a vallási élettel kapcsolatos ügyeket tartja saját fennhatósága alatt, a világi irányítást rábízza a befogadókra. Így tudják megtartani identitásukat olyankor is, amikor földrajzilag nincsen egyetlen központi hely.
Assmann azt írja, hogy a zsidóság identitása emfatikus, érzelmi alapú. Ez szerinte abból adódik, hogy a szövetségkötés az Ö’valóval a pusztában, a senki földjén történt, ami nem köti az identitást egy adott helyhez még akkor sem, ha az Ígéret Földje a zsidó vallásnak és identitásnak központi területe. Mivel az egyiptomi kivonulásnak és a kinyilatkoztatásnak, a centrális eredetképnek a területen kívüliség a lényege, a szöveteség bárhol és mindenhol érvényes.
Mint már említettem, a korabeli világban az a történelmi újdonság, hogy a vallás elkülönül a környező kultúrától és a politikától, önálló értékkel, értelemmel, cselekvéssel. Nemcsak a monoteista meggyőződés a lényeg, de a társadalom hordozta kultúrát idolátriával, bálványimádással is meg kell vádolni. Az ércfalat, a határt a befogadó kultúra és az igaz, tiszta Izrael közé kell vonni, amely a hagyományban testesül meg.
A kánon és a kulturális emlékezet elemei keverednek. Van kanonizált szöveg, ám a rítus is fontos marad. Ebben az érelemben az élet ortopraktikus megszentelése a haláha követése. Az ortopraxis, a helyes cselekvés – ellentétben az ortodoxiával, a helyes hittel – adja a „páratlanságtudatot”. A páratlanság az I’tenhez való viszonyból adódik. Ez a viszony is merőben különbözik a korabeli törzsek viszonyától a saját isteneikkel. Míg az utóbbiak mintegy lakótársra gondoltak az isteneikre, addig Izrael Istene transzmundáns, földöntúli, és a hozzáfűződő viszony szövetség, kiválasztottság.
Jávor Judit, SÁVUOT, 5784
SAVUOT, Köszönöm a lehetőséget, tanitásom a Tóra, Teremtés történetével foglalkozik.
Ha most olvasnám először, a Tóra első fejezetét, azt mondanám - Hat csodálatos nap a Kezdetektől-majdnem Napjainkig - az Örökkévaló csodát tett, mert a CSODA belőle fakad!
Huszonöt évvel korábban, amikor már a mostani OR-ZSE-én informatikát tanítottam, a hely “szelleme” elindított egy úton, ami akkor a Tóra tanulmányozásával kezdődhetett “volna”. Az történt ugyanis, rögtön az első fejezet sokadszori olvasásakor, geológusi múltam nem tudta elfogadni a teremtés röpke hatnapos történetét.
Utólag visszagondolva és megismerve jónéhány teremtéstörténettel foglalkozó teológiai elméletet, nem kellett volna akkora csalódást éreznem, hogy hosszú időre abbahagyjam a Tórával való ismerkedést.
Természetesen a probléma ott motoszkált a fejemben és próbáltam mindenfélét kitalálni, valamilyen időspirált, vagy eltérő hosszúságú teremtésnapokat, de az első, látszólag használható ötletet egy előadáson kaptam. Történt ugyanis, hogy a zsidó tanároknak továbbképzést szerveztek Szarvasra, ahol Popper Péter előadásában beszélt a “profán és szent időről”. Az “időnek” ez a megkülönböztetett használata elkápráztatott, de rövidesen rájöttem, nem ad választ kérdéseimre, csak elaltatja érdeklődésemet.
Időközben a szöveg közelebb engedett magához és láthatóvá vált teljessége, ha szabad azt mondanom időtlensége, mind tartalmában, mind használhatóságában.
Hogyan közelítsünk tehát, a tóra teremtéstörténetéhez? Természetesen, a zsidó hagyományokon keresztül és annak is a legizgalmasabb módozatával, amikor elképzeljük jelenlétünket a múlt egy pillanatában.
A tóraadáskor Őseink ott táboroznak, a Szináj-hegy lábánál. Az Örökkévaló végignéz, (amhorec) népén és elhatározza, az ismeretek hatalmas tárházát adja, amely vezérfonal lehet környezetük természeti és emberi értékeinek felfedezéséhez és főleg megértéséhez. Vajon mindenki, mindent megértett ott a hegy lábánál? Képzeljük el amint az egyiptomi rabszolgaságban megnyomorított nemzedék hirtelen végig hallgatja a TEREMTÉS történetét. Kicsit rövidre sikerült? esetleg néhány kőtábla felcserélődhetett? de összességében, egyszerűségében csodálatosan végig vezet a Föld és az Élet kezdetétől, napjainkig.
A Tóra első mondatának hosszas ízlelgetése közben, “Kezdetben teremtette Isten az Eget és Földet” az első szó különleges jelentéstartalma fogalmazódott meg bennem! Ez a szó a “KEZDETBEN” (Berésit) jelent egy nagyon-nagyon hosszú időtartamot, amely idő alatt elkészült az Ég és Föld!
A “KEZDETBEN” (1.1) szó hosszú időtartamát úgy tudnám érzékeltetni, ha a Föld teljes történetét - egészen napjainkig - egy falióra számlapján ábrázolnám, akkor az élet megjelenéséig több, mint háromnegyed óra telik el.
Ebben a háromnegyed órában indul el a Föld felső vékony kérgének megszilárdulása. Ezt a megszilárdulást ne úgy képzeljétek el, mint amikor a víz, jéggé szilárdul, hanem hasonlóan a nagy vulkánkitörésekhez, - gondoljatok csak a legközelebbi Etnára, vagy a távolabbi Izland láva szökőkútjára vagy a K-Afrikai árok, nagy láva tavaira - látjuk a megolvadt, folyós, fortyogó, fényt adó, világító kőzetolvadékot, ahogy robbanásokkal kisérve lassan-lassan megszilárdul felszíne. Ezt a felszínt nevezi úgy a Tóra, “puszta és üres volt és sötétség volt a mélység színén” (1,2). https://youtu.be/mjaqbuBDEXs
Akkor és ott, a sötétség és fényesség együtt létezett, aminek az Örökkévaló nevet ad, “Nappalnak” a fényességet, ”Éjjelnek” a sötétséget nevezi el.
A második mondat nemcsak azért jelentős, mert elkészülnek az Ősföldek, amik a kontinensek “magjait” jelentik (többek között a mi Szináj hegyünk is egy ilyen ősföld része, ahol az Örökkévaló átadja a Tórát), hanem azért is mert Isten szelleme lebeg a “VÍZEK” színén. Az a víz, ami majd maga az élet, a növények (1,11) és állatok (1,20) és majd az emberek (1,26) életének alapja lesz és ma is az. A hatodik nap végéig “Isten Szelleme” már a szárazföldön és a vizekben is jelen van, létrehozza, segíti az élővilág kialakulását.
Emlékeztetve a Földtörténet órájára, ahol háromnegyed óra volt a Föld kialakulása, mintegy negyed órai időtartamot foglal magába az a három nap, amikor elsősorban az életről beszélünk, kevésbé a környezet változásáról, és ezen belül a hatodik nap, az Ember teremtése, mindössze néhány másodperc.
Itt kell egy kis kitérőt tennünk, hiszen csak a negyedik! napon" mondta Isten: „Legyenek világító testek az égboltozaton, hogy elválasszák a nappalt az éjjeltől” (1,14). Miért a negyedik napon? Azt írtam korábban “esetleg összekeveredtek a kőtáblák”. Azt gondolom szándékosan kerültek az égitestek messze, a negyedik naphoz. Az Örökkévaló nem akarta megsérteni a zsidó népet, illetve saját magát az egyiptomiak bálványaival. Ennek ellenére már az első napon nevet ad (1.2) a nappaloknak és éjszakáknak.
Amint hallható, minden igyekezetem arra fokuszált, hogy olyan magyarázatokat adja, ami megmutatja a Tóra, teremtéstörténetének időt állóságát, logikáját, elfogadhatóságát azoknak is, akik a természettudományok felől közelednek.
A hetedik nap történetét olyan tömören és szépen írja le a Tóra, hogy legjobb idézni az első két mondatból:
“Így bevégeztetett az ég és a föld és minden seregük. És a hetedik napon Isten bevégezte művét, melyet alkotott, és megnyugodott”
Itt megpihen az Örökkévaló, ahogy mondja “bevégeztetett”, kijelöli örök ünnepként, minden SZOMBAT napját. Vajon hogyan folytatódik, majd a nyolcadik nappal az Örökkévaló élete?
Ez a kérdés különösen fontos volt nekem. Bizonyítanom kellett ugyanis a teremtés folytonosságát, azt a változást, amit, nap-mint nap látunk a természetben és az emberi társadalmakban.
A nagy kérdés, vajon az Örökkévaló hogyan folytatja a történetét. Vajon milyen bizonyítékát gondoljuk annak a ténynek, hogy a természet működésében minden pillanatban jelen van-e? Szerencsére az Örökkévaló, bár a hatodik napon EMBERT teremtett, nem volt teljesen elégedett.
A nagy munka az ember második teremtésével folytatódik, mégpedig: “És megalkotta az Örökkévaló Isten az embert” (2,7) Egy új teremtés történik, ami bizonyítja az Örökkévaló változtatási szándékát, eredményességét, elkötelezettségét a fejlődés mellet, amikor megalkotja Ádámot.
Összefoglalva a legfontosabb gondolatokat:
- Összehasonlítva más vallások, népek teremtéstörténetével, azt gondlom, hogy a legteljesebb teremtéstörténetünk van.
- Teremtéstörténetünkben benne van az a logika, amit a Földtörténet kutatói is használtak, nevezetesen az élővilág megjelenésével húznak egy határvonalat, majd egy másikat az Ember megjelenésével.
- Az első nap első szava “KEZDETBEN” (BERÉSIT), megszámlálhatatlan időt (napot) jelent!
- “A Föld pedig puszta és üres volt” nem káoszt jelent, hanem a Föld lassú lehűlését és külső un. “kérgének” megszilárdulását. Ezt a szilárd felszínt nevezi sötétségnek “sötétség volt a mélység színén”.
- NAPPAL és ÉJSZAKA elnevezése, ami előzetes a bolygók 4. napi bemutatásához.
- A bolygók késői (4.napi) alkotása kapcsolódhat szükségszerűen az élet megalkotásához. Lehet más etikai oka, mármint az Egyiptomiak bálványai (nap) nem szerepelhettek előbb.
- A teremtés nem befejezett napjainkig sem, ahogy azt az Örökkévaló is gondolta és bemutatta, Ádám megalkotásával.
Végezetül a Lublini Cádok háKohén XIX századi rabbi szavait szeretném idézni Jonathan Sacks könyvéből: A Tórának minden nap újabb magyarázatai vannak, mert Isten minden nap, folyamatosan megújítja a teremtés művét".
HAG SAVUOT SAMEACH
Róth László
Darvas István főrabbit beiktatták a Hegedűs zsinagóga új vallási vezetőjének
AuguAugusztus utolsó délutánján jeles eseménynek adott otthont a BZSH Hegedűs utcai zsinagógája. Ünnepélyes keretek között került beiktatásra az újlipótvárosi körzet új vallási vezetője Darvas István főrabbi, aki az elmúlt időszakban dr.Schőner Alfréd főrabbi mellett már tevékenyen részt vett a hitélet gyakorlásában.
A Csáky zsinagógában rabbi kollégák, kántorok, hitközségi vezetők, a kerület vezetése és a közösség tagjai hallgatták a beszédeket és ünnepeltek együtt a frissen kinevezett főrabbival.
Elsőként Müncz László, a körzet elnöke szólalt fel, aki megköszönte dr.Schőner Alfrédnak a zsinagóga élén eltöltött közel tíz éves szolgálatot.
Grósz Andor Mazsihisz elnök nem tudott személyesen részt venni az eseményen, ám köszöntőjét felolvasták, Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke, a Mazsihisz alelnöke azonban jelen volt a Csákyban és személyes hangvételű beszédében méltatta mind dr.Schőner Alfréd eddigi rabbinikus tevékenységét a zsinagóga élén, mind Darvas főrabbit, akivel korábban egy zsinagógában imádkozhatott, hiszen Darvas István pályafutása kezdetén évekig a Nagy Fuvaros utcai körzetben funkcionált.
Dr.Frölich Róbert országos főrabbi szintén méltatta rabbi kollégáit és az Ö.való áldását kérte az előttük álló feladatokhoz.
Az ünnepség zárásaként dr.Schőner Alfréd megköszönte, hogy az elmúlt tíz évben a XIII. kerületi közösség vallási vezetőjeként tevékenykedhetett, örömének adott hangot, hogy olyan emberekkel dolgozhatott együtt, mint a zsinagóga világi vezetői, majd méltatta utódját, akinek pályafutását – lévén, hogy a Rabbiképzőben, az intézmény rektoraként ő indította el az úton és azon egyengethette- végig figyelemmel kísérhette.
Hasonlóképpen szólt elődjéről Darvas István is, aki nagy és nemes feladatnak tekinti, hogy a Hegedűs zsinagóga rabbija lehet, ráadásul korábbi mentorát követve a rabbi székben. Darvas István elmondta, igyekezni fog a vallási életet még inkább fellendíteni az Újlipótvárosban.
Az ünnepség végén dr.Schőner Alfréd főrabbi rabbinikus áldásban részesítette Darvas Istvánt, kérve az Ö.való áldását rá és arra a nemes feladatra, amit a Hegedűs zsinagóga új vallási vezetőjeként végez majd a jövőben.
Darvas István főrabbinak gratulálunk új, nemes feladatához!
מזל טוב
Ezen a héten a Trumá hetiszakaszát, szidráját olvassák a zsinagógában.
Jelentése: "adomány". Bár a kifejezésre más héber szó is ismert, pld. "Mátáná". A Trumá alatt inkább a szent adót értjük, amelyet mint ezúttal a pusztai Szentély építésére adományozott a nép, később a leviták és kohaniták fenntartására fordították, ugyanis a papi törzs a szent szolgálatot látta el, földbirtokkal nem rendelkezett.
Beszéltünk az elmúlt szidrák ismertetésénél a sorrendről. Először az Örökkévaló, a szabadságot juttatta Izraelnek. Aztán élelmet, mannát, vizet, ami a fizikai szükségleteknek felel meg. Ezután a törvényeket, amelyek a néppé válás folyamatához volt elengedhetetlen. A vallás fontos megjelenítése a templom. Tehát az előbbiek után az erkölcsiséget a láthatatlan I..n-t jelképező Hajlékot kellett megépíteni.
A Tóra leírja a Szent Sátor méreteit, anyagát, (rozsdásodó vas nem szerepel benne, csak nemes fém) berendezéseit. Szó esik az állandó fényről, a színarany lámpásról, a Menóráról, amelyet egy tömb aranyból kellett a mestereknek kikalapálni. Egy mondatra felhívnánk a figyelmet: "És készíts mintájuk szerint amelyet bemutattak neked a hegyen". Ebből tudjuk és más utalásból, hogy az írott Tan mellett szóbeli felvilágosítások, magyarázatok is elhangzottak. Tehát Szóbeli Tant is hozott számukra Mózes a hegyről.
Deutsch Gábor