Nem tudjuk, mit tegyünk

Mindenki, akinek van lehetősége Scher Lászlóval tanulni, tudhatja, hogy milyen nagy élmény prófétai szövegeket közösen olvasni. Még nagyobb élmény, hogy az olvasások hozzásegíthetnek ahhoz is, hogy ilyen kiváló közönség előtt, ilyen nagy ünnepen legyen mondanivalója is annak, akit az a megtiszteltetés ér, hogy a közös tanulásban svüesz estéjén megszólalhat.

A francia új hullám egyik vezérfigurája, Godar szerint: minden filmnek van eleje, közepe és vége, de nem feltétlenül ebben a sorrendben. Előre kell bocsátanom, hogy gondolatmenetem sem lesz feltétlenül lineáris.

A Vajislách haftárája Obadiah első fejezetét tartalmazza, amely egy igen különös szöveg: a próféta nem Izraelt, hanem annak testvérét az Észaftól származó Edomot szólítja meg. A 13. sorban ezt olvashatjuk:

“Nem kellett volna belépned népem kapuján nyomorúságának napján, és azok között sem kellett volna állnod, akik bámulták őt a szerencsétlenségének napján, és kezedet sem kellett volna rátenned vagyonára sorscsapása napján.”

Az Örökkévaló gondoskodott arról, hogy Izraelnek testvére legyen a népek között, aki nyomorúságának napján segíthetné majd őt. A Mezricsi Dov Bér tanítványa a Berdicsevi Lévi Jitzhak mondja, hogy Rebekka sokáig azt gondolta, a méhében érezhető viaskodást az az ellentét táplálta, ami közötte és a világra jönni készülő Caddik közötti feszült. Az Örökkévaló feltárta számára, hogy az ellentét nem közötte és az Igaz között, hanem a két önálló nép között mutatkozik. Az ellentét azonban nem sodorhatná olyan messze a megsokasodott Észafot, hogy némán álljon, majd részt is vállaljon testvére kifosztásában. A testvér viselkedhet sokféle módon, de a nyomorúságban csak egy választása lehet. Ezek a sorok mutatják azonban, hogy a tőle várható segítség itt elmaradt. Mondhatjuk, hogy az ilyen lehetetlen helyzetekre mindig készül előre biztosíték: az Örökkévaló adott más testvért is Izraelnek: az Ábrahámtól származó Ismaelt. Ha Észaf nem segít, majd talán Ismael segít testvérén?(…)

Rendkívül paradox, szinte feloldahatlan nehézségeket fednek fel ezek a gondolatok. A sok-sok jót, a gazdag áldást, a kiapadhatatlan gondoskodást az életet adó heszed-et miért követi gyakran áthatolhatatlannak tűnő sötétség, feloldhatatlannak tűnő nyomorúság és tragédia? Miért jön a hatásra ellenhatás? A jó hatására, vagy éppen attól függetlenül ,miért szökik szárba a rossz is?

Filozófiatanárként eszembe jut, hogy már az antik görög világ is felfedezte ezt a problémát. Herakleitosz az egész világegyetem alkotóelemeit ellentétpárokban definiálta, amelyek egymás nélkül nem is létezhetnek, de valamilyen módon mégis kiegyenlítik egymást (“nap éj, tél nyár, háború béke, elteltség éhség” (fr. 67. in Kirk, Raven Schofield). Sőt felfedezte azt is, hogy az egységesnek tűnő dolgok is tartalmazhatnak kiegyenlíthetetlen ellentéteket: az út felfelé és lefelé ugyanaz (fr. 60).

Azt, hogy a természeti jelenségekben tapasztalható kilengések, ellentétes hatások között valamilyen egyensúlyt kell keresni, Anaximandrosz vetette fel először: “a dolgok (…) büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak jogtalankodásaikért az Idő rendelése szerint (szó szerint: Kata tén tu kronu taxin) (fr. 110 in KRS). Megfigyelése szerint tételeznünk kell egyfajta mértani egyensúlyt a jelenségek között ahhoz, hogy megőrizzük a világban jelen lévő equilibrium alapelvének érvényességét. A túlságosan hideg tél megfizeti kihágását egy későbbi enyhe időszakkal, azaz az egyenleg utolsó számértékeit tekintve valamilyen fajta egyensúly, harmónia kirajzolódását kell látnunk. 

Alkmaión (DK 24b in KRS) Parmenidész kapcsán sem abban látta a betegségek okait, ha a szervezetben ellentétek jelennek meg, hanem abban, ha valamelyikük egyeduralomra (monokratia) tör.

Az emberben elengedhetetlen egyensúly fogalma a Ramban életművében is kiemelten nagy szerepet kap. A hiány és a túlzás között található cselekvés tekinthető az egyensúlyban tartott élet alapelemének. Az ellentétek egyensúlyban való értelmezése a musszár irodalomban is hatalmas szerepet kap.

Azt, hogy a legmagasabb szintű micvateljesítő élet sem függetlenítheti magát az ellentétes hatásoktól, jól bizonyítja Rabbi Amram története (Kiddushin 81b), akit, amikor hadifogoly nők őrzésével bíztak meg, olyan belső erők kerítették hatalmába, hogy elindult a nők felé, akiket egy emeletre zártak el, hogy megvédjék őket az erőszakoskodásoktól. Őrzőjük, bár valószínűleg nem volt erős fizikumú, megragadta az egy ember által szinte megmozdíthatatlan létrát (közülünk valószínűleg csak Ádám tudta volna megemelni) és a falnak támasztotta, hogy rajta keresztül eljusson vágyai tárgyához. A caddik az utolsó pillanatban állt meg, és kiáltásával (“Tűz ütött ki Rav Amram házában”) inkább szégyent hozott önmagára, minthogy a benne küzdő jécer hará-nak engedelmeskedjen.

Látható, hogy az ellentétes erők bennünk sem szűnnek meg folyamatosan küzdeni, de tárgyunktól némiképpen eltérnénk, ha belső vívódásainkat összetévesztenénk a történelemmel.

Ismert számunkra, hogy a judaizmas tele van ellentétpárokkal (kóser - tréfli, ünnep - hétköznap, niddá időszak - együttölthető időszak, Izrael - a népek etc.). Alapkérdésünk az események azon sorozatára kérdez rá, amelyre kevés hatással bírunk: jelesül a jóval együtt járó rosszra. Van-e olyan, aki megértheti, kiszámíthatja vagy akár értelmezni tudja azt a sok tragédiát, amit Izrael sajnos a sok áldás ellenére napjainkban is elszenved?

Talán Marx volt az utolsó, aki kísérletet tett egy igazságos történelem felvázolására, amely racionális orákulum segítségével látni vélte a kizsákmányoltak, az áldozatok igazságtételének történetfilozófiai szükségszerűségeit.

Tudjuk, hogy Hakodesh Boruch Hú vezeti a világot, de vajon szégyen-e beismerni, hogy sokszor nem értjük az eseményeket? Mit mondhatunk az egyensúly iránt vágyakozó, újra és újra felbukkanó kérdéseinkre? Ki fejtheti meg a titkot?

Bár Sziván elején és az ünnepen sem mondnunk Tahanun-t megengeditek nekem, hogy felidézzem egy mondatát, amit éppen állva mondunk:

“VaAnahnú ló nédáh má naasze, kí alecha énénu”

Ez az imánkban szereplő csodálatos mondat lehet egyfajta titokzatos kulcs a feloldhatatlan ellentét feloldásához. “Nem tudjuk mit tegyünk, de szemeink Feléd fordulnak” - mondjuk, és ezzel kijelentjük, hogy a legtöbb dolgunkra kiutat jelentő tanulásunk alól kivételt képező nehézségekre nincs racionális megoldás. Nem dolgunk az ellentétek racionális kisimítása. Az ellentétek közötti törés kijavítására tett kísérletünk az emunát hívja elő. Őbenne bízunk, mert Ő az egyetlen.

Erős Máté