Jan Assmann: Izrael és a vallás feltalálása

Fejezet A kulturális emlékezet c. könyvből

Az ezt megelőző fejezetekben Assmann különbséget tesz az írástalan és az írásos társadalmak között. Az előbbiekben az emlékezés eszköze a rítus, amely ciklikusan ismétlődik, és a beavatottak feladata, hogy a hagyomány minden egyes apró kis részletére emlékezzenek. Az egész közösség sorsa múlhat azon, hogy a rítusokat pontosan hajtják-e végre. Az írásos társadalmak emlékezete a kánonban őrződik.

Assmann konnektív struktúrának nevezi azt, aminek társadalmi síkon és időben összetartó ereje van. Ez nemcsak a csoport tagjait kapcsolja össze, de a múltat is köti a mához úgy, hogy közös tapasztaltokra, várakozásokra, tettekre épít. Meghatározó – alapító – tettek és események képezik az alapját, és ezek emlékét őrzi. Ez a konnektív struktúra épít az egyénekből közösséget, alakítja ki a „mi”-tudatot, az identitást. Aki rendelkezik a közös tudással az a „mi”. Ezt a struktúrát viszont kizárólag az ismétléssel lehet fenntartani.

A rítus célja az emlékezet fenntartása, a felejtés megakadályozása. Emiatt állandónak, pontosan végrehatottnak kell lennie. A rituális koherencia lényege, hogy – amint pl. a széder este esetében is – nem csupán az előző rítust kell megismételni, hanem az egész ősi alapító eseményt, az egyiptomi kivonulást is meg kell jeleníteni. Így jelenik meg minden rítusban az ismétlés és a megjelenítés két ellentétes megközelítése egyszerre, különböző hangsúllyal.

Az írás megjelenésével a rituális koherenciát felváltja a textuális koherencia. Ettől kezdve a tudás forrása nem az ismételt rítus, hanem az állandósult szöveg, a kánon. Az értelemzés válik az emlékezés eszközévé az utánzás helyett.

Assmann úgy látja, hogy a zsidóság emlékezés kultúrája a megszületése korában merőben újszerű volt, de annyira tartósnak bizonyult, hogy minta lett az egész nyugati kultúra számára. Lényege lett, amit minden péntek este éneklünk a Löho dajdiban: „Samor ve zachor” – Őrizz meg és emlékezz! Ez biztosítja a folytonosságot, ez teszi a zsidóságot néppé.

Izrael vallása merőben különbözik minden más korabeli vallástól. Assmann egy másik művében ír arról, hogy a környező népek istenei kozmikusak voltak, de nem univerzálisak. Izraelnek pedig az Ö’való univerzális, de nem kozmikus.

A másik nagyon fontos jellemzője az új vallásnak, hogy elválik a kultúrától abban az értelemben, hogy fenn tud maradni a kulturális és földrajzi változások után is. Assmann ércfalnak nevezi a vallást, amellyel elválasztják magukat az idegen társadalmaktól, kultúráktól. Vagyis a vallási élettel kapcsolatos ügyeket tartja saját fennhatósága alatt, a világi irányítást rábízza a befogadókra. Így tudják megtartani identitásukat olyankor is, amikor földrajzilag nincsen egyetlen központi hely.

Assmann azt írja, hogy a zsidóság identitása emfatikus, érzelmi alapú. Ez szerinte abból adódik, hogy a szövetségkötés az Ö’valóval a pusztában, a senki földjén történt, ami nem köti az identitást egy adott helyhez még akkor sem, ha az Ígéret Földje a zsidó vallásnak és identitásnak központi területe. Mivel az egyiptomi kivonulásnak és a kinyilatkoztatásnak, a centrális eredetképnek a területen kívüliség a lényege, a szöveteség bárhol és mindenhol érvényes.

Mint már említettem, a korabeli világban az a történelmi újdonság, hogy a vallás elkülönül a környező kultúrától és a politikától, önálló értékkel, értelemmel, cselekvéssel. Nemcsak a monoteista meggyőződés a lényeg, de a társadalom hordozta kultúrát idolátriával, bálványimádással is meg kell vádolni. Az ércfalat, a határt a befogadó kultúra és az igaz, tiszta Izrael közé kell vonni, amely a hagyományban testesül meg.

A kánon és a kulturális emlékezet elemei keverednek. Van kanonizált szöveg, ám a rítus is fontos marad. Ebben az érelemben az élet ortopraktikus megszentelése a haláha követése. Az ortopraxis, a helyes cselekvés – ellentétben az ortodoxiával, a helyes hittel – adja a „páratlanságtudatot”. A páratlanság az I’tenhez való viszonyból adódik. Ez a viszony is merőben különbözik a korabeli törzsek viszonyától a saját isteneikkel. Míg az utóbbiak mintegy lakótársra gondoltak az isteneikre, addig Izrael Istene transzmundáns, földöntúli, és a hozzáfűződő viszony szövetség, kiválasztottság.

Jávor Judit, SÁVUOT, 5784