MAKÓ

Az első zsidók a megyei városba a 18. században érkeztek. Letelepedésüket Stanislavich Miklós püspök, a terület földbirtokosa támogatta és engedélyezte, igaz, nagy adóterhek mellett. A török uralom alatt teljesen elpusztított helységet elsősorban magyarokkal népesítették be, de rajtuk kívül érkeztek ide rutének és izraeliták is. Makón tehát 1740-től egyre több zsidó is letelepedett. Az ide érkező izraelitáknak a görög katolikus templom melletti térséget jelölték ki. Ez lett az ún. történelmi gettó, ahol hosszú ideig valóban csak zsidók éltek. A hitközség 1749-ben létesült, a Chevra Kadisát 1748-ban alapították. Az idők folyamán kórházat is létrehoztak, az első iskolájuk pedig 1770-ben alakult. Első rabbijuk Zélig Jakab volt. A településen 1773-ban már 50 családban 158 zsidó lakott. Az 1786-os népszámlálás szerint Makónak 458 zsidó lakosa volt. Az első ismert zsinagóga 1814-ben épült fel. Az első jesiva Salamon Zalman Ullmann idejében, a 19. század első felében létesült. Az 1821-es nagy árvíz idején a zsinagóga, az iskola és a kórház is elpusztult. A nehéz körülmények ellenére a zsidók száma tovább nőtt. A reformkorban az ún. Jángok határrészben új temetőt kellett nyitniuk. Vármegyei rendelkezés szerint 1836-tól csak magyarul anyakönyvezhettek. A szabók céhébe 1818-ban vették fel az első zsidó származású iparost. 1828-ban 152 zsidó családot, 1835-ben pedig már 1111 izraelitát tartottak itt számon. Jelentőségüket és gazdasági befolyásukat jelezte, hogy a 19. század elején újabb adókkal sarcolták meg őket. A földesúri terhek alól véglegesen csak 1846 után szabadultak fel.

Az 1848/49-es szabadságharcból a zsidók derekasan kivették a részüket. Több férfi bevonult katonának, és a közösség pénzzel is támogatta a magyar függetlenségi harcokat. Iskolájuk működése ebben az időben szünetelt. 1861-től ez az oktatási intézmény is magyar tannyelvűvé vált. Makón 1840-ben 1120 (5,4 százalék) zsidó lakott. A dualizmus korában hatalmas bevándorlás indult meg lengyel és galíciai területekről, ennek köszönhetően az 1880-as években az izraeliták száma már a háromezret is meghaladta. Ezáltal gazdasági jelentőségük tovább nőtt.

Az izraelita egyházszakadás itt is súlyos következményekkel járt. A közösség 1871-ben kettészakadt, s neológ és ortodox hitközség jött létre. Az ortodoxok 1896-ban zsinagógát építettek, 1911-ben külön temetőt hoztak létre. Sőt külön fürdőt és pecsétet is készítettek maguknak. Mindkét hitközség jelentős szellemi és kulturális tőkével rendelkezett, mindkét oldalon igazi tudós rabbik álltak. A neológok részéről kiemelkedett Kecskeméti Ármin rabbi, aki 1898-tól 46 évig munkálkodott itt. Irodalmi, történettudományi és judaisztikai tevékenysége országosan közismert volt. Az ortodox félnek köszönhetően az 1910-es évektől 150 fős jesiva működött Makón, amelyet Vorhand Mózes (Mose) rabbi irányított. Olyan, később híressé vált személyek is születtek itt, mint Pulitzer József újságíró.

A két virágzó hitközség élete először 1914-től kezdődően változott jelentősen. Az első világháború idején a harctereken sok makói zsidó férfi halt hősi halált. 1916-tól a menekülteknek ingyenkonyhát állítottak fel. Az 1918–1919-es forradalmak idején sokszor keveredtek kellemetlenségbe. Az őszirózsás forradalom és a proletárdiktatúra alatt üzleteik a fosztogatások célpontjaivá váltak. Néhány zsidó a Tanácsköztársaság idején komoly szerepet vállalt. Ennek tudható be, hogy 1919-ben az ún. Anocskai-különítmény által elhurcolt közel 69 személy közül számos zsidó származású volt.

A Horthy-korszak idején a zsidóság lélekszáma kissé lecsökkent, de a városban 1920-ban még így is 3474 (2,1 százalék) izraelita lakott. Jelentőségük a kereskedelem területén továbbra is számottevő és meghatározó volt. Számos társadalmi, kulturális, sportegyesület alapítói és tagjai voltak. A helyi zsidó kereskedőket a Kereskedők Egyesülete fogta össze, amely ellen a szélsőséges makói szervezetek a harmincas évek végétől kezdve időről időre hevesen kirohantak.

Az 1939 őszén végzett felmérések szerint a helybeli 1881 iparos és kereskedő közül 377 fő nem volt keresztény vallású, ami 20 százalékos részaránynak felelt meg. A hagymakereskedők nagy része is közülük került ki, akkoriban ugyanis 77 helybeli hagymaárusból 53 zsidó volt. Ám a zsidótörvények hatására a Baross Szövetség és a nyilasmozgalom aktivistái a zsidókat egyre erőszakosabb cselekedeteikkel igyekeztek megfélemlíteni. Ezért sokan, azok is, akiket a törvények nem kényszerítettek erre, felhagytak szakmájukkal. A második zsidótörvény életbelépésétől megindult a zsidó származású emberek mezőgazdasági tulajdonának elkobzása. 1939 februárjában 40 makóit az orosházi internálótáborba szállítottak. A Makóra érkező, cionista eszméket terjesztő személyekre a rendőrség azonnal lecsapott. A Horthy-korszak utolsó választásából 750 zsidó származású személyt zártak ki. 1939 őszén a 19 zsidóvá nyilvánított virilis képviselőből csak 3 főnek hagyták meg tisztségét annak köszönhetően, hogy első világháborús, illetve ellenforradalmi tevékenységüket bizonyítani tudták. 1940-től városi szabályrendeletben rögzítették, hogy zsidóknak tilos a helyfoglalás piacokon és vásárokon.

Az 1941-es népszámlálás szerint Makón 1881 (5,3 százalék) izraelita vallású személy élt. Közülük kettő deklarálta magát jiddis anyanyelvűnek. Ezenfelül a városban 61 (0,2 százalék) keresztény hitű, de zsidónak minősítettet tartottak nyilván. Az 1944-es hitközségi összeírás alapján a Kecskeméti Ármin rabbi vezette kongresszusi anyahitközség lélekszáma 550 fő volt. Hitközségi elnöke Hetényi Sándor kereskedő volt. Elemi iskolája egy tanítóval és 41 diákkal még mindig működött. Az ortodoxok anyahitközségének élén Vorhand Mózes anyakönyvvezető főrabbi, illetve Lemberger Nándor és Katz József rabbik álltak. Az 1179 fős ortodox közösség elnöke Paskesz Fülöp cukorka- és gyümölcskereskedő volt. Iskolájuk 4 oktatóval és 215 gyerekkel még megvolt.

Az 1944. áprilisi összeírások szerint a városban 1729 izraelita lakott. Ezek közül megközelítőleg 1200 személy az ortodox hitközség tagja volt. A helyi hatóságok által kért és szintén a hitközségek által benyújtott lista szerint a zsidók száma 1750 volt, és emellett körülbelül 150 főt a kikeresztelkedettek tettek ki.

1944 tavaszán a bevonuló német hadsereg katonái megkínozták Vorhand rabbit, akit később a budapesti Zsidó Kórházban ápoltak, de már nem tudtak megmenteni. A bevonuló és átvonuló német hadsereg tisztikara, hadikórháza és hivatalos intézményei szinte kivétel nélkül mind zsidó származású emberek lakásaiban rendezkedtek be egészen 1944 őszéig.

Megelőzve a kormányrendelkezéseket, Bécsy Bertalan polgármester a zsidók üzleteit már 1944. április 8-a és 12-e között bezáratta. Április 26-ig összesen 332 zsidó vállalkozó húzhatta le a redőnyt. Bécsy április 25-én a városházán házi szabályt léptetett életbe, hogy a tisztségviselők és hivatalnokok hogyan viselkedhetnek a zsidókkal. A hatpontos előírás fegyelmi vétség terhe mellett minden városi tisztségviselőre vonatkozott.

A keresztények közül sokan próbálták segíteni a zsidókat, de a rendelkezésekkel szemben nem sokat lehetett tenni. Többen rejtegettek zsidó vagyont, amit a háború után jó részük vissza is szolgáltatott. 1944. április közepétől reggel 7 órától délután 7 óráig zsidók nem járhattak az utcán. 1944 májusától a zsidó egyleteket – így például a Makói Izraelita Koma Egyletet, a Makói Izraelita Nőegyletet, a Makói Izraelita Temetkezési Szentegyletet és a Makói Izraelita Kereskedők Egyesületét – feloszlatták.

Kezdetben többek között az is felmerült, hogy a zsidóságot a téglagyárba zárják. A gettó felállításának problémája végül is itt azzal oldódott meg, hogy a helyi zsidókat az ún. történelmi gettó területére telepítették. A polgármester az országos szokástól eltérően nem hozott létre zsidó tanácsot. Helyette 1944. május 17-én kéttagú vezetőséget nevezett ki a két izraelita hitközség éléről, ugyanis a neológ–ortodox ellentét miatt feszültségekre lehetett számítani. A két vezető, Hetényi Sándor kongresszusi rabbi és Paskesz Fülöp ortodox rabbi vezetésével felálló testület végeredményben sikeresen együttműködött a hatóságokkal. S ők is a „történelmi gettó” kijelölése mellett foglaltak állást. A kikeresztelkedett, de zsidónak minősített személyeket a hatóságok irányában Óvári László volt takarékpénztári igazgató képviselte. Csanád, Arad és Torontál vármegye alispánjának 7979/1944. számú rendelete alapján végül Bécsy polgármester 15 pontos gettó-felállítási határozatot hozott. Ebben pontosan meghatározta a gettóba telepítendő helyi és vármegyei zsidó lakosság elhelyezésének rendjét, a gettó belső szabályait, a gettóintézmények létrehozását (szülőotthon, kórház), a zsidó vagyonra vonatkozó eljárást és a szabályokat megszegők elleni szankciókat.

A gettó az Eötvös, a Deák Ferenc, a Bolygó és a gr. Vay utcákban, a Kossuth Lajos, a Deák Ferenc és a Vásárhelyi utcák, illetve a Széchenyi és Dessewffy terek által határolt városrészben terült el. Érdekessége a gettónak, hogy az ún. Honvéd városnegyedben ez egy háromszög alakú terület volt. Eleinte a kitérteket – Hamvas Endre püspök és Csepregi Imre prelátus kérésé-re – a Lonovics utca 14. és a Csabai utca 13. szám alá kívánták helyezni, de számukra végül a Megyeháza utca 20. szám alatti Leipnikféle házat jelölték ki. A gettó létrehozása és a beköltözködés 1944. május 23-ra fejeződött be. A gettóból 80-100 fő járt ki dolgozni. A polgármester a 10 752/1944. számú véghatározatában gyakorlatilag megismételte az alispán előírásait a gettó belső életére vonatkozóan, de csak 14 pontba foglalva azokat. Külön véghatározatban, 10 510/1944. szám alatt foglalkozott a kitértek elkülönítésével.

1944. május végén megérkezett a városba a Torontáli és a Központi (Nagylaki) járások zsidó lakossága is. Vagyis a következő települések zsidó lakossága: Apátfalva, Csanádpalota, Földeák, Kiszombor, Magyarcsanád, Nagylak, Pitvaros, Szőreg. A közel 70 főt szintén a gettó területén kellett elhelyezni. Megközelítőleg 1600 gettósított zsidót június 16-án szállítottak át Szegedre. A hetvenes éveit taposó Kecskeméti Ármin rabbinak lehetősége lett volna Budapestre menni, de közösségét nem hagyta el. 1944-ben Strasshofban lelte halálát.

1944 májusától megindult a zsidó vagyon iránti heves érdeklődés és a kiigénylési mizéria. Hatalmas volt az igény minden ingóság és ingatlan iránt. Makón a holokausztnak 600 túlélője volt, de a vidéki migráció miatt a településen 1946-ban 1123 zsidót tartottak számon. Izrael Állam megalakulásának köszönhetően ez a szám 1949-re 760 főre csökkent. 1945 után mindkét hitközség újrakezdte a működését, de a fokozatos kivándorlás a közösség fenntartását megnehezítette. 1949-ben az ortodox közösség már mindössze 497 fővel tevékenykedett; élén Guttmann Benő elnök és Lemberger Nándor rabbi állt. Chevra Kadisájuk és nőegyletük is megvolt még. A 263 fős neológ hitközség vezetése Szemere Manó elnökből és Schulmann Henrik ügyvivőből állt. Szentegyletük is működött. A későbbiekben a makói zsidó közösség létszáma lecsökkent. A neológok zsinagógáját 1960 után a város lebontotta, míg az ortodoxoké ma is rendben áll.

2005 júliusában a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetést adományozta Csala Sándorné Gyűrösi Rozáliának és néhai édesanyjának, akik a vészkorszak idején nyolctagú makói zsidó családnak nyújtottak menedéket. A két asszony lakásuk raktárhelyiségében bújtatta és élelmezte 1944 júniusa és októbere között Paskesz Fülöpöt, a helyi szatócsbolt tulajdonosát – aki egyben a makói ortodox hitközség vezetője is volt –, feleségét, testvérét és a család gyermekeit.

• Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 366-381, Végső István