NAGYVÁRAD

Zsidó jelenlétre való utalást találunk egy 1489-ben keltezett oklevélben. 1511-ből és 1515-ből ugyancsak rendelkezünk olyan oklevelekkel, amelyekben zsidók és nem zsidók közötti üzleti kapcsolatokról esik szó. Az 1500-as években már bizonyosan létezett hitközség is Nagyváradon, mivel válóleveleket (get) adtak ki. Az 1700-as évek kezdetén zsidók csak a városhoz közeli Újvárosban és Olasziban lakhattak. Az első nagyváradi zsidó lakosok 1722-ben települtek a városba. 1731-ben a feltehetőleg 400-as létszámú közösség megalakította a Chevra Kadisát. A közösség tagjainak többsége Cseh- és Morvaországból érkezett. Első rabbijuk a Galíciából 1766-ban ide települt Elijáhu Zahlen lehetett. A Morvaországból jött Naftali Cvi Lipchowitz követte őt a rabbiszékben, aki 1773-ban halt meg. (Más forrás szerint Nagyvárad első rabbija Lipchowitz volt, és őt követte Zahlen, aki egy évig állt a nagyváradi közösség élén.) A város első jesiváját az 1780-as években Israel Nahem (Nahman?) Drohobitser rabbi alapította. Drohobitser 1803-ban alijázott, utódja Rosenfeld József rabbi lett, aki 1824-ben jesivát nyitott a városban. Utána Wahrmann főrabbi következett.

1783 után létrejött a Váralja néven ismert új városrész, amelyet hosszú időn át kizárólag zsidók laktak. Az első váradi zsidó főbíró Michel (vagy Mihály) Sámuel volt. II. József császár szabályozó rendeletét követően 1786-ban Nagyváradon is jól szervezett zsidó iskolát hoztak létre, amely kisebb megszakításokkal 1869ig működött. 1787-ben a nagyváradi zsidóság császári engedélyt kapott imaház építésére, ami 1794-ben készült el. Ugyanakkor kórházat is létesítettek. A Kolozsvári úti második zsinagógát 1812 körül emelték. Az első mikve 1858-ban épült, Velence városrészben. Fokozatosan kiépültek a legfontosabb szociális intézmények és szervezetek is; 1858-ban árvaházat nyitottak, 1867-ben pedig nőegylet alakult, majd a következő években szegény családból származó menyasszonyokat, nincstelen iskolásokat és tönkrement iparosokat segítő egyletek is létrejöttek. Ugyanebben az időszakban alakultak meg a tóratanulást szorgalmazó egyletek is, mint például a Chevrat Lomdé Sasz.

1852-től vagy 1853-tól 1879-ben bekövetkezett haláláig Landesberg Izrael Áron Izsák rabbi állt a közösség élén (másutt csak Izsák Áronként említik). Fuksz Mózes Hirsch követte őt a rabbiszékben. A kongresszusi szakadást követően Nagyvárad lett a nagyobbrészt ortodox északerdélyi zsidóság egyik legfontosabb központja.

Miután 1870-ben Nagyváradon is megalakult a neológ hitközség, 1878-ban a Körös partján felépült a nürnbergi zsinagógát idéző Cion templom, amelyben orgonát is elhelyeztek. Az ortodoxhoz képest kis hitközséghez mintegy 200 család tartozott, többnyire a város gazdagabb polgárai. Első rabbija (1878-ig) Rozenberg Sándor volt. 1879-ben Kohut Sándort (Hanoch Jehuda) választották meg utódjának, aki 1884-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. Nagyvárad leghíresebb neológ főrabbija Kecskeméti Lipót (1865–1936) zsidó irodalomtörténész, bibliakutató volt, aki 1890től négy évtizeden át hirdette itt tanait. Kecskeméti 1936os halála után, évekig tartó belháborút követően 1939-ben a közösség új főrabbija Vajda István lett, akit 1944-ben családjával és közössége tagjainak többségével együtt Auschwitzba deportáltak.

Az ortodox hitközség a 19. század utolsó két évtizedében élte fénykorát, ekkor épültek a közösség impozáns, reprezentatív épületei: a nagy zsinagóga (1891), a hitközség irodáit, az iskolát (elemi és polgári) és a hitközségi alkalmazottak lakásait magukban foglaló épületek, valamint az új mikve, amely egyben városi fürdőként is szolgált. Az 1882-ben újraindított zsidó iskola 1892-ben új, díszes, palotaszerű épületbe költözött. Ebben az időben 19 éven át a gazdag bankár, Ullmann Israel töltötte be a hitközség elnöki tisztét. E nagy építkezések mind az ő nevéhez köthetők. Fiatalon halt meg, 1899-ben.

Az ortodox és a neológ hitközség között rossz volt a viszony, sokszor a tagok közötti személyes szinten is. A két hitközség kereskedői például külön klubokba jártak. A viták ellenére azonban a Chevra Kadisa sokáig egységes maradt, vezetői között a két hitközség által kötött megegyezés alapján ortodoxokat és neológokat is találunk. 1898-ban azonban a Chevra Kadisa is kettévált, 1899-ben pedig a neológok külön temetőt nyitottak.

1881–1884 között rövid időre egy harmadik hitközség is működött Nagyváradon, a status quo ante. Alig három év után feloszlott, és a tagok többsége visszatért az ortodox hitközségbe. A status quo ante hitközség élén 1882–1883 között Kunstadt Izsák szolgált.

A városban élt még egy kisebb haszid közösség is, amely 1915 után telepedett meg a városban Israel Hager wizsnicei rebe vezetésével. Mellette más haszid udvarok is működtek a két világháború között, így a haszidizmus egyre fontosabb tényező lett a város zsidó lakosságának életében.

A nagyváradi zsidóság jelentősen hozzájárult Magyarország iparosításához. A városban és környékén zsidó tulajdonban levő és vezetésű szesz- és malomipar, élesztő-, cipő-, tégla- és üveggyárak, illetve fakitermelések működtek. Zsidó tulajdonosok fejlesztették ki a korszerű nyomdaipart, és ők indították be a legtöbb hírlapnyomdát. Nagyváradi zsidó cégek Erdélyben, a Bánságban és gyakran a magyarországi piac egészén forgalmaztak cipőt, vattát, fésűt, gyógyszereket és vegyszereket. A Kurländer és Ullmann importcég hatalmas épületébe befutottak a vasúti vágányok; azokon érkezett a külföldi áru. Jelentős volt Nagyvárad árukivitele is.

Az impériumváltozás után, 1920-tól a deportálásig Nagyváradon megszakítás nélkül működött a neológ zsidó líceum és az ortodox főgimnázium. 1925-ben a neológ líceumban betiltották a magyar nyelven folyó oktatást, és megvonták az iskola nyilvánossági jogát, amit csak három évvel később kapott vissza, miután román nyelven szervezték meg az oktatást. A neológ oktatási intézmény 1930-tól Kecskeméti Lipót Zsidó Gimnázium néven működött. Az 1920-as években Nagyváradon is megkezdte működését az erdélyi Zsidó Árvagondozó fiókja, amely tanoncotthont is működtetett.

A két világháború között Nagyváradon élénk cionista élet folyt. A városban minden, Erdélyben jelentős cionista szervezet képviselte magát. Több alkalommal látogattak ide a cionista mozgalom ismert vezetői, például Nahum Sokolov.

A „Körösparti Párizs”ként emlegetett Nagyvárad jelentős szerepet játszott az erdélyi magyar művelődési életben. A hosszabbrövidebb ideig itt élt, nagy formátumú, zsidó származású személyiségek közül írók, festőművészek, nagy tudású orvosok, professzorok, tudós rabbik és világhírű sportolók érdemelnek említést. Emellett Nagyváradon a héber nyelvű irodalom és sajtó is jelentős volt. Itt jelent meg 1875-ben a Beit Vaad Lehahamin című folyóirat, ezt követték a Hamessef (1934), majd a Halihot Olam (1943) című lapok. A város héber betűs nyomdájában 1921–1944 között 73 különböző kötetcímet adtak ki; a szerzők közül 33 nagyváradi volt.

Az első jelentős nagyváradi zsidó értelmiségi dr. Grósz Frigyes szemészorvos, szakíró volt, aki 1830-ban saját költségén alapított szemkórházat Nagyváradon, ahol a betegek ingyenes kezelésben részesültek. Nagyváradon született dr. Csatáry Lajos (eredeti nevén: Grósz) orvos, egyetemi tanár, igazságügyi orvostani és közegészségügyi szakíró, aki 1857–1868 között Bihar vármegye törvényszéki orvosa volt és dr. Grósz Emil szemészorvos, egyetemi tanár. Gyermekéveit Nagyváradon töltötte Bihari Sándor festőművész, az egyik leghíresebb magyar életképfestő. A Nagyváradon tevékeny egyetemi tanárok közül kiemelkednek: Somló Bódog (1873–1920) jogászprofesszor, szociológus és Ágoston Péter (1874–1925) jogtudós, egyetemi tanár, miniszter, radikális, majd szociáldemokrata politikus.

A zsidóság jelentős szerepet játszott Nagyvárad sajtóéletében olyan újságíró, szerkesztő és laptulajdonos egyéniségek révén, mint Fehér Dezső (Weisz Dávid) író, újságíró, szerkesztő (1895–1898 között a Nagyvárad című lap, majd a Nagyváradi Napló című polgári radikális napilap alapítója és több ízben főszerkesztője), Antal Sándor, Emőd Tamás költő, Frigyes Marcell író, újságíró és Pásztor Ede újságíró szerkesztő (a Nagyváradi Friss Újság tulajdonosa). Kun Béla (1886–1939), az őszirózsás forradalmat követő időszak meghatározó jelentőségű politikusa 1906-ban a nagyváradi Szabadság szerkesztőségében dolgozott, majd 1906–1907 között Előre címen néplapot szerkesztett. Nagyváradon született és tevékenykedett vagy innen indult további értelmiségiek: Hegedűs Nándor újságíró, lapszerkesztő, irodalomtörténész, politikus (a Holnap egyik alapítója, a romániai Országos Magyar Párt Bihar megyei alelnöke, 1928–1934 között képviselő a bukaresti törvényhozásban), Balázs Béla (Bauer Herbert) költő, író, a filmesztétika úttörője, a Bartók Béla szövegkönyv írója, Miklós Jutka fényképész, költő (a Holnap irodalmi körének egyetlen női költője) és Rózsa Alíz (Rosen Alíz) író, költő, újságíró. Nagyváradon kezdte jogi tanulmányait Dobó Ferenc jogi szakíró, szerkesztő, könyvkiadó, műfordító, a kolozsvári Lepage könyvüzlet igazgatótulajdonosa; Kaczér Illés Ignác regényíró, drámaíró, költő, újságíró, Salamon László költő, újságíró, esszéíró; a városban járt gimnáziumba Raffy Ádám (eredeti nevén dr. Kupfer Miksa) orvos, egyetemi tanár, orvosi szakíró, regényíró, műfordító, Réz Ádám és Réz Pál műfordító irodalomtörténészek édesapja. 1918-ban Nagyváradon kezdte meg újságírói működését Zsolt Béla költő, író, szerkesztő. Munkaszolgálaton elszenvedett sorsát és a nagyváradi gettó siralmas viszonyait Kilenc koffer című befejezetlen regényében írta meg. Nagyváradhoz is kötődik a következők tevékenysége: Kádár Imre költő, író, műfordító, szerkesztő, kritikus, színházi rendező, Kovács György színművész, filmszínész, egyetemi tanár, az erdélyi magyar színjátszás egyik legkiemelkedőbb egyénisége, Csehi Gyula (Klein Gyula) irodalomesztéta, kritikus, egyetemi tanár, Rózsa Ágnes műfordító, gimnáziumi és egyetemi tanár, emlékíró, a Jövőlesők – Nürnbergi lágernapló szerzője, Rózsa Jenő filozófiai író, Robotos Imre újságíró, író, szerkesztő, Izsák László (írói nevén BálintIzsák László) romániai magyar író, újságíró, publicista, Arató András (eredeti családnevén Ackersmann) költő, újságíró, Sőni Pál egyetemi tanár, novellaíró, tankönyvíró, Gáll Ernő szociológus, filozófiai író, szerkesztő, egyetemi tanár (éveken át a Korunk című kolozsvári folyóirat főszerkesztője), Rappaport Ottó újságíró, színházi rendező, színházigazgató, szerkesztő, egyetemi tanár, Adorján Ármin újságíró, a Szigligeti Társaság elnöke (egyben az Erdélyi Zsidó Iroda elnöke is), Bíró Lajos újságíró, Gréda József költő, műfordító, újságíró, továbbá Fleischer Miklós, Rodán István festőművészek és az amerikai kontinensen, Európában és Izraelben egyaránt befutott Fux Pál grafikus. Az Új Kelet nagyváradi tudósítójaként Schön Dezső (Dávid) újságíró, író, költő, szerkesztő a jiddis emancipáció szószólója volt a magyar kultúrájú zsidó közösség-ben; tudósítóként jelen volt az Eichmannper összes tárgyalásán, jegyzeteit előbb újságjában, majd külön kötetben is közölte. Első verseit a nagyváradi Tavasz és Magyar Szó (1919) című lapokban jelentette meg dr. Becski Irén ismert ideggyógyász, lélektani szakíró és költő. A városban tanult Neumann Ernő főrabbi, aki 1949–2004 között a temesvári neológ közösség élén állt.

Mártír sorsra jutott számos nagyváradi értelmiségi: közöttük Pásztor Bertalan újságíró, szerkesztő, városi tanácsos, Ady nagyváradi éveinek krónikása, Pásztor Miklós hírlapíró, lapszerkesztő, színműíró, Pásztor Béla budapesti költő, aki számos versét a nagyváradi Nyugatban közölte, Gábor István író, újságíró, Tibor Ernő, Nagyvárad jeles festője, továbbá Barát Móric és Grünbaum Ernő festőművészek. Honi munkaszolgálatosként pusztult el a nagyváradi születésű Kabos Endre, a harmincas évek kardvívója, többszörös olimpiai bajnoka és Európa-bajnoka; ő volt a Napfény íze című Szabó István film egyik főhősének ihletője. Ligeti Ernő író, újságíró, szerkesztő és Bíró József nagy tehetségű fiatal művészettörténész mentesített zsidókként Budapesten a nyilasterror áldozatai lettek.

Túlélték a háborút a nagyváradi születésű, itt tanult vagy tevékenykedett jelentős értelmiségiek közül Ney András matematikus, egyetemi tanár, Földes Mária író, színműíró, dr. Nyiszli Miklós, aki forrásértékű dokumentumkötetben írta meg az auschwitzi haláltábor borzalmait és Mengele doktor emberkísérleteinek részleteit (könyvét számos világnyelvre lefordították, és a mai napig újra kiadják), Simon Magda író, újságíró, aki a deportálás egyik kiváló tollú krónikása, Harag György rendező, színész, Dán László színházi rendező, intézményvezető, Kallós Miklós szociológus, filozófiai író, szerkesztő, publicista, egyetemi tanár, aki évekig a kolozsvári hitközség elnöke volt, dr. Róna László orvos, egyetemi tanár, szakíró, számos belgyógyászati kötet szerzője, Mózes Teréz műtörténész, muzeográfus, tanár, néprajzi író, helytörténész. Forrásértékű munkái a nagyváradi zsidóság történetét és elpusztítását adatoló két kötet: Bevérzett kőtáblák (1993) és Nagyváradi zsidók (1994). A nagyváradi sportélet kiválóságának számított Popper Ernőné Ziszovits Lenke, Románia két világháború közötti teniszbajnoka.

Nagyvárad zsidósága is megszenvedte a két világháború közötti romániai üldöztetést. A közösséget 1927 végén érte az első nagy megpróbáltatás. Lobontiu főispán és a megye más vezetőinek tiltakozása ellenére a kormány engedélyezte, hogy december 4-én Nagyváradon megkezdődjön az Országos Diákszövetség kongresszusa négyezer résztvevővel. A román diákság „nemzeti érdekeinek biztosítása érdekében” követelte a numerus clausus bevezetését. A javaslatot egyhangúlag elfogadták, és elhatározták, hogy a kormány támogatását kérik hozzá. Két nappal később a felbujtott diákok egy csoportja husángokkal és bunkókkal felfegyverkezve száznál több nagyváradi zsidó lakost vert össze, közülük négyet súlyosan megsebesített. Betörtek a város hat legnagyobb zsinagógájába, ahol a berendezést és a kegytárgyakat pozdorjává törték. Támadást intéztek a kávéházak és a vendéglők ellen, illetve a Nagyvárad szerkesztősége ellen is. A randalírozó diákság december 7-én hagyta el Nagyváradot, és számottevő része – Bánffyhunyad érintésével – Kolozsvár felé vette útját, ahol ugyancsak nagy pusztítást végzett.

A két világháború közötti időszakban a román hatóságok gyakran hoztak a zsidó közösséget hátrányosan érintő intézkedéseket, így 1938 januárjában betiltották a rituális vágásokat, egy évvel később pedig Nagyvárad zsidóságát kiforgatták kereseti lehetőségeiből, és nem engedélyezték többé a szombati szünnapot.

A második bécsi döntés után az új magyar közigazgatás szeptember közepétől a hónap végéig betiltotta az összes zsidó újságot és hetilapot (a Népünket), felfüggesztett minden zsidó sportegyesületet (a Maccabit), megszüntette a zsidó szervezeteket és klubokat is. Kizárólag a vallásgyakorlás kereteit engedélyezték. A közoktatási miniszter első határozata előírta a numerus clausus alkalmazását a középfokú oktatásban, ami a zsidó diákok számát 6 százalékra korlátozta. E rendelkezés a legtöbb bihari járásban numerus nullust jelentett. Miután Kolozsváron engedélyezték a zsidó gimnáziumot, hasonlók kezdhették meg működésüket Nagyváradon és Szatmárnémetiben is.

1941 nyarán a magyar hatóságok több nagyváradi hontalannak ítélt zsidót deportáltak családostul Kamenyec Podolszkijba, ahol a németek lemészárolták őket. 1941 őszén Rabinovits munkácsi főrabbi, a németek által KamenyecPodolszkijban végrehajtott tömegvérengzés egyik túlélője Nagyváradra is eljutott, ahol az Ullmann palota kistemplomában beszámolt arról, amit átélt; így közvetlen forrásból tájékoztatta a város jómódú polgárait a nácik által elkövetett tömegmészárlásról. Közlésének a város aszszimilált magyar zsidósága nem sok hitelt adott, tovább élte megszokott életét.

1942-ben a nagyváradi zsidó fiatalok közül sokakat munkaszolgálatra vittek, kétszázadnyit közülük – mintegy 500 fiatalt – a keleti frontra, Ukrajnába vezényeltek, ahol többségük elesett.

Nagyváradon működött a 110/66. munkaszolgálatos század, amelynek megbízatása a vasúti pályaudvar karbantartása és lövészárkok ásása volt. Lustig Tibor munkaszolgálatos a nagyváradi állomáson volt, amikor a családját szállító deportáló vonat áthaladt. A peronról sikerült a vagonba zárt szüleivel és testvéreivel – utoljára – beszélnie. Nagyváradról vitték a keleti frontra Halmos György kiváló zongoraművészt, a pesti és bécsi zeneakadémia kitüntetéssel végzett növendékét, Emil von Sauer tanítványát.

A német megszállás után, 1944. március 31én Wennholz Gestapofőnök több SS orvos kíséretében kisajátította a zsidó kórházat. Ezt követően kezdték lefoglalni a zsidó lakásokat és kisajátítani a berendezési és műtárgyakat. Miután április 5én bevezették a sárga csillag viselésének kötelezettségét, a magyar katonaság is kezdett javakat elkobozni. Az intézkedések a kikeresztelkedett zsidókat is érintették, akiknek száma Nagyváradon 1941-ben 572 volt. Annak ellenére, hogy a gettó felállításának előkészületei nagy titokban folytak, kitudódott Gyapay László polgármester helyettes kijelentése, miszerint ha szabad kezet kap, három nap alatt felállítja a kényszerlakhelyet, és további négy nap alatt elhelyezi benne a váradi zsidókat. Május 2án nagyobb dunántúli rendőralakulatot vezényeltek Nagyváradra. Május 3án három falragasz jelent meg Gyapay László aláírásával, amelyben elrendelték a helyi gettó felállítását, korlátozták a zsidók kijárását, illetve a keresztény lakosságot internálás terhe alatt felszólították, hogy a nála elhelyezett zsidó vagyontárgyakat szolgáltassa be.

Nagyváradon a gettóba szorítás május 3-án kezdődött. Két gettót létesítettek a városban: az egyiket a zsidók lakta negyedben hozták létre Nagyvárad zsidó lakossága, mintegy 27 ezer ember számára. Ez volt Magyarország legnagyobb gettója (az 1944. november végén létrehozott budapesti gettótól eltekintve). Ez a gettó a nagy ortodox zsinagóga és a Nagypiac környékén feküdt, területét nyugaton a Mezei Mihály utca, északon a Kapucinus utca és a Mussolini tér, keleten a Frangepán utca, déli oldalán pedig a Szeptember 6. és a Tompa Mihály utca határolta. Egyetlen kapubejárata a Kapucinus és a Zárda utca sarkán nyílott. A gettót deszkakerítés vette körül.

A második gettó 8 ezer Bihar vármegyei zsidót fogadott be; a városi majorban és a Mezeyféle fatelepen, illetve annak környékén volt. Ide a falvak, községek és kisvárosok lakosait hozták be, miután előzőleg a helyi zsinagógákban és egyéb gyűjtőhelyeken alaposan átvizsgálták és megmotozták őket.

A gettósítást gyorsított iramban, alig öt nap leforgása alatt hajtották végre. Először a zsinagógában gyűjtötték össze az embereket, és átkutatták őket, majd egy szűk bejáraton át a gettóba kerültek. A nagyváradi gettó rendkívül zsúfolt volt, a város lakosságának mintegy 30 százalékát kitevő zsidóságot akkora területre költöztették, ahol a város összlakosságának legfeljebb 15 százaléka fért volna el. Gyakran 1415 személy szorongott egyetlen szobában. Kevés volt az élelmiszer, és hiányoztak az alapvető szolgáltatások; a gettó gyakran maradt víz és villanyáram nélkül.

Már május 3-án megalakult a zsidó vagyon felkutatását végző bizottság. A polgármesteri hivatalban megtartott egyeztető ülésen Gyapay László elnökölt; részt vettek a városi szervezetek vezetői, a városi kormányzat főtisztviselői, a rendőrségi és a csendőrségi vezetők. A hatalmat háromfős gettóbizottságra ruházták: Péterffyre, Gyapayra és Nadányira, akik a zsidótörvények alóli felmentést is elbírálták. „Alaposságukra” és rosszindulatukra jellemző, hogy Nagyváradon mindössze 16 család kapta meg a mentesítést.

A két nagyváradi gettót a rendőrség és a csendőrség különleges egységei őrizték. Május 3–7e között a nagyváradi gettó parancsnokai Németh Imre rendőrtanácsos és Kovács Nagy István rendőr százados voltak, feletteseik pedig Wennholz és Theodor Dannecker német tisztek, az utóbbi Eichmann Sonderkommandójának helyi megbízottja. Ugyanakkor Gyapay és az újonnan kinevezett Rajnay (Reiner) Károly főispán utasításait is követték.

A gettó belső működését öttagú zsidó tanács (Judenrat) irányította: Leitner Sándor elnök, az ortodox zsidó közösség vezetője, Vajda István főrabbi, Lőrincz Sándor ügyvéd, dr. Osvát René orvos és Metzen Sámuel gyáriparos. A gettórendőrséget Pásztor Izsák és Pásztor Jenő szervezték meg és irányították. Egészségügyi kérdésekben dr. Kupfer Miksa orvos, dr. Osvát René bőrgyógyász, urológus és dr. Molnár Vilmos orvos döntöttek. Ugyancsak háromtagú bizottság felelt az ellátásért és a leveskonyha felállításáért.

A zsúfoltság és a teljesen elégtelen egészségügyi feltételek miatt a gettónak jellegzetes szaga volt, amelyet Zsolt Béla író így idézett fel: „elképesztően megszoktuk a jellegzetes szagot, amely hullák bomlásából, a förtelmes latrinák-ból, a túlcsordult kanálisokból és a közeli melaszraktár édes bűzéből kerekedett”.

A gettó belső szigora valósággal rémuralommá vált május 10e után, amikor vitéz nemes kibédi Péterffy Jenő csendőr alezredes vette át a nagyváradi „zsidó ügyek” irányítását. Helyettese „szakértői” minőségben Petry (Petri) Gyula tartalékos csendőr százados volt, míg a gettó parancsnoki tisztét Garay István csendőr százados gyakorolta. A csendőrség 14 szakaszból álló táborrendet tett közzé, amely szabályozta az alvás és ébrenlét óráit, az étkezések időpontját, elrendelte a külvilágtól való teljes elszigetelést, beleértve a postai forgalom felfüggesztését, és megkövetelte, hogy „takarodó és ébresztő között a ghettó kihalt és néma legyen”. Nyolcvan büntetést felsoroló rendelkezést tettek közzé, elrendelték a szökni próbálkozó zsidók kivégzését, a vigyázzban és hajadonfőtt állás kötelezettségét bármely német vagy magyar tiszt előtt.

A zsidó vagyon felkutatását 40 fős különleges csendőri alakulatra bízták. Főhadiszállásukat a gettó szomszédságában levő Dreher Haggenmacher sörfőzde egykori irodájában és raktáraiban állították fel. A nagyváradi „pénzverde” nemcsak a nagyszámú kínvallatott személy által vált hírhedtté, hanem a kínzás szadista módszerei révén is. Napirenden volt az összeöklözés, a botokkal, gumicsövekkel való ütlegelés, a gumibottal történt tenyérverés, a villamos árammal való sokkolás. Volt, akinek napokra lánccal hátrakötötték a kezét, másokat kikötöttek, fejüket vizes lavórba nyomták. Osvát René orvosnak például kampósszeget nyomtak le a torkán, majd az áramfejlesztőhöz kapcsolták. A testi és lelki szenvedés Osvát doktort öngyilkosságba kergette: morfiummal vetett véget életének. Később több nagyváradi orvos követte példáját: ugyancsak a kihallgatástól való félelmében méreggel vetett véget életének dr. Stolz Gyula, dr. Erdős Adolf belgyógyász, a váradi Angol Klub elnöke, dr. Molnár Leó bőrgyógyász és neje, valamint dr. Szőke Lajos, végül a fiatal dr. Schwartz Sándor és neje. Valamennyien jeltelen sírba kerültek. A kegyetlenül megkínzottak között voltak még: Reisz István és Atlasz Gyula gyógyszerészek, dr. Kupfer Miksa nőgyógyász, a nagyváradi zsidó kórház főorvosa (egyben – Raffy Ádám néven – ismert regényíró), Grünberger Ignác fűszer nagykereskedő, Molnár Rezső fakitermelő, aki kitüntetésekkel, főhadnagyi rangban szerelt le az első világháború után, de a honvédelmi miniszter által aláírt mentesítését nem ismerték el. Krausz Sándort, az ortodox hitközség volt elnökét annyira megverték, hogy többé nem tudott talpra állni. Nem kímélték Lőrincz Sándort, aki a Magyar Párt bizalmi embereként a romániai börtönöket is megjárta és dr. Fehér Márton ügyvédet, a Magyar Párt oszlopos tagját sem. A vallatáskor gyakorolt kegyetlenségükkel

„kitűnt” csendőrtisztek a következők: Petri Gyula hadnagy, Félegyházy Medgyesy (Megyesy?) Ágoston hadnagy, a vizsgálóosztagok egyik vezetője, Garai (Garay?) István százados, Bodolai (Bodolay?) Endre és Rektor Béla csendőr hadnagyok, Fehér Sándor, Felföldi István, Fekete György, Garay (Garai?) Imre, Horváth József, Ilonka Sándor, Juhász Mihály, Keresztesi Gábor, Medgyesi András (vagy Megyesi Andor?), Őri (Uri?) Gyula, Pozsgai (Posgai?) Sándor, Szabados Géza, Szabó Mihály, Sziklai Ferenc, Szőllősi István, Teveli János és Tóth János (József?) – valamennyien főtörzsőrmesterek, a legtöbben a nagyváradi csendőriskola kötelékében, Buss (Büss?) Dezső vasúti csendőrügynök, Megyeri és Budai csendőrök (?). A polgármesteri hivatalban is működött vizsgálóosztag, amelynek tagjai Toperczer (Toperczel?) Ferenc rendőrbiztos, Tapasztó és Váradi rendőrök voltak.

Hain Péter, a magyar Gestapo főnöke szerint e vizsgálatok 41 millió aranypengő vagyont „szereztek vissza”; ugyanakkor 2004 keresztény lakos ellen indítottak eljárást zsidó vagyon rejtegetése címén. Az értékek jelentős részét a csendőri alakulat tagjai egyszerűen eltulajdonították, amiért hatósági vizsgálatot rendeltek el Kovács Dénes ügyész vezetésével. Május 12én Gyapay polgármester helyettes rendeletet bocsátott ki, miszerint a gettósítás költségeit a zsidó lakosoktól elkobzott javakból kell fedezni. Négy nappal később Jaross Andor belügyminiszter Nagyváradra utazott az új főispán beiktatására, a gettót is meglátogatta, és elégtétellel nyugtázta a város zsidóságának elkülönítését. Beszédében azt is hangsúlyozta, hogy ez csupán „első lépés” a zsidókérdés megoldásában.

A hatóságok a nagyváradi gettóban is a Dunántúlra való deportálás tévhírét terjesztették, ahol a családok együtt maradhatnak. Az emberek elhitték; sokan előkeresték a munkakönyvüket. Még az értelmiségiek is bedőltek az álhíreknek.

Az első deportáló vonat május 22-én (vagy 23án) hagyta el a várost, 3110 személlyel (valószínűleg a Bihar megyei vidéki gettó lakóival), a további szerelvények május 25-én (3148), 28-án (3227), 29-én (3166), 30-án (3187), május 31-én (3073), június 1-jén (3059), 3-án (2972) és 5-én (2527) hagyták el Magyarországot a kassai vasútállomáson keresztül. Az 50 vagonból álló vonatokat a Rhédey kertben levő vasúti vágányokról indították; egy-egy kocsiba általában 70, de gyakran akár 80-90 személyt is bezsúfoltak. A kassai állomás katonai parancsnokságának feljegyzése szerint egy utolsó, Nagyváradról indított szerelvény 1944. június 27-én haladt át Kassán, összesen 2819 személlyel. Ezen utolsó transzport a trianoni Magyarország IV. zónájához tartozó, Bihar megyei részen összegyűjtött zsidókat vitte Auschwitzba: Derecske, Konyár és a Debrecentől délre és délkeletre fekvő települések zsidó lakosait.

A nagyváradi gettó egyik rendhagyó története, hogy két bent lévő orvos – dr. Kupfer Miksa és dr. Bálint Sándor – kezdeményezésére sikerült néhány tífuszos megbetegedést szimulálni. Ennek címén a fertőzöttnek nyilvánított csoportot nem vagonírozták be, hanem a gettóban hagyták. Közöttük volt Zsolt Béla ismert budapesti író, költő, szerkesztő és nagyváradi származású felesége, Rácz Ági, akik végül a Kasztner Rezső által szervezett csoportba kerültek, és kijutottak Svájcba. A „tífuszos” csoport többi tagjának később sikerült átszöknie Romániába.

A szigorú őrizet ellenére is több zsidó fogoly megszökött a nagyváradi gettóból. Ez főként a gettó fennállásának kezdetén volt lehetséges, ameddig az őrizetet rendőrök biztosították; a csendőri őrizet bevezetése után a szökés szinte lehetetlenné vált. Így menekült meg Friedler Mór terménykereskedő és tíztagú családja. Miután kijutottak a gettóból, Törpe János napszámos, Szőke Rózsi varróleány, Szabó Sándor pincér és Bogdán Sándor ácsmester segítette/bújtatta őket. Magát Friedler Mórt Törpe Vince rendőr őrmester szöktette meg. A gettóban, egy már kiürített Vámház utcai házban bújtak el családjukkal Schwartz Ernő bútorkereskedő és Molnár Péter tisztviselő. Öt nappal később kibontották a falat, és a már lazán őrzött gettó palánkján rést ütve elhagyták a gettót, majd Nagyváradot. Sikerült átszökniük Romániába. Huszonkét tagú csoporttal együtt sikeresen lépte át a magyar–román határt Goldring M. Hermann, a cionista szervezet nagyváradi vezetője. 1944. május 7-én egy magyar vasutas segítségével fellopakodtak a Kolozsvár felé tartó gyorsvonatra. Cécke megállóhelyen sikerült észrevétlenül leszállniuk, és onnan szerencsésen átlépték a határt. Hayyim Meir Hager, a vizsnyici rabbi és családja a gettósítás kezdetén szöktek át Romániába; parasztruhában keltek át a határon.

Több keresztény értelmiségi példamutató magatartásáról, a város üldözött zsidó lakosait segítő cselekedeteiről van tudomásunk. Közöttük Tóth József (későbbi kolozsvári közgazdaságtan professzor), aki a nagyváradi Baross Gábor Kereskedelmi Középiskola tornatanáraként 1943-ban kilenc zsidó diákját a premontrei főgimnázium elhagyottnak vélt, lelakatolt pincéjében elrejtette, hogy ne vigyék el őket munkaszolgálatra. A fiúk a premontrei rendfőnök beleegyezésével kerültek oda, és a fiatalokat az iskola Beke nevű pedellusa élelemmel segítette. Élelmezésükhöz az anyagiakat Tóth József biztosította. A búvóhely huzamosabb ideig megvolt.

Szabó Lajos református lelkész és Ópalotay János római katolikus káplán számos előkeltezett hamis keresztlevelet állított ki a faji törvények által sújtott, vegyes házasságokban élő személyek számára. Ugyancsak Nagyváradon Stan Gavril, a görög katolikus főiskola rektora, Virgil Maxim professzor, a görög katolikus főiskola tanára és Gheorghe Mangra, az intézet gondnoka zsidó fiatalokat, főként gyermekeket bújtattak. Mihai Marina, Románia nagyváradi konzulja és helyettese, Ion Isaiu a svájci Vöröskeresztnek küldött beadványt a gettóban kialakult helyzetről. Ugyanakkor diplomata rendszámú kocsijával Marina a nagyváradi gettóból menekült több zsidó személyt – az úgynevezett Kakukk Vámján keresztül (Vama Cucului) – átcsempészett a román oldalon lévő Belényesre. A megmentettek között volt dr. Kupfer Miksa és családja. (Belényesen Rusu csendőr alezredes elé kerültek, aki – Teodor Roxin volt nagyváradi ügyvéd, parlamenti képviselő közbenjárására – szabadon bocsátotta őket.)

Kovács Sándorné Félixfürdői keresztény asszony Goldring M. Hermann kisfiát rejtegette, ameddig sikerült a gyereket Romániába juttatni. A gettóban sikeresen elrejtőzködött mintegy 37 zsidó személy élelmezésében fontos szerepet játszott Appán Kálmán tartalékos főhadnagy. Segítségére volt felesége és annak első házasságából származó fia, Csurka Péter, a Kapisztrán téri csendőrszázad parancsnoka, aki nemegyszer kincstári kocsival juttatott el tejterméket a bujdosóknak. A gettó több szökevényét segítette Szabó Mária tisztviselőnő, Trebits Farkasné, Kedek Jenő és Borodán Miklós házmester. A „tífuszos” betegek elkülönítésében és gettóban tartásában közbenjárt dr. Beöthy Konrád tiszti főorvos, a kapcsolattartást pedig Ladi Gyula segítőkész rendőr biztosította. Pintér István mérnök átvette megőrzésre Bernstein Olga tanárnő féltve rejtegetett családi ékszereit. Nagyváradon több mint 1400 személy ellen emeltek vádat zsidóvagyon rejtegetés címén, többek között a város törvényhatósági bizottságának több tagja ellen is. Az utóbbiak között volt Markovics Manó nyugalmazott főispán, a Magyar Párt egykori elnöke, Hlatky Endre volt polgármester, Katzkián Kálmán királyi közjegyző és neje, továbbá Markovics Kálmán főrendiházi tag, Dancea Jakab (Iacob), az egykori román alpolgármester, Kotzó Jenő kir. közjegyző neje, Papp Tiborné és Pankolits Károly tartalékos főhadnagy; az utóbbit katonai bíróság vonta felelősségre, és pénzbüntetésre ítélte. A rejtegetés „bűnébe” esett viszonylag sok személy a segíteni akarás szándékát tükrözi.

Másfelől sokan voltak szélsőséges magatartásúak; a háború után felállított Kolozsvári Nép-bíróságon összesen 30 nagyváradi személy ellen emeltek vádat. Gyapay László polgármester helyettest 1946-ban távollétében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Ugyancsak távollétében halálra ítélték Félegyházy Medgyesy (vagy Félegyházi Megyesi?) Ágoston csendőr hadnagyot, a Dreherben működő vizsgálóosztagok egyik vezetőjét. Életfogytiglani szigorított fegyházra ítélték vitéz Nadányi Jánost, Bihar megye alispánját. Az alább felsoroltakat is életfogytiglani nehéz kényszermunkára ítélték: Garai (Garay?) István csendőrkapitány (távollétében), Bodolai (Bodolay?) Endre és Rektor Béla csendőr hadnagyok (távollétükben), Fehér Sándor, Felföldi István, Fekete György, Garay (Garai?) Imre, Horváth József, Ilonka Sándor, Juhász Mihály, Keresztesi Gábor, Medgyesi András (vagy Megyesi Andor?), Őri (Uri?) Gyula, Pozsgai (Posgai?) Sándor, Szabados Géza, Szabó Mihály, Sziklai Ferenc, Szőllősi István, Teveli János és Tóth János (József?) főtörzsőrmesterek, a legtöbben a nagyváradi csendőriskola kötelékében (valamennyiük ítéletét távollétükben mondták ki), Megyeri és Budai csendőrök – mindketten a nagyváradi csendőriskola kötelékében (távollétükben) –, Petri Gyula közjegyző, csendőr hadnagy (távollétében) és Buss (Büss?) Dezső vasúti csendőrügynök. Németh Imrét, a nagyváradi m. kir. rendőrség parancsnokát és dr. Toperczer (Toperczel?) Miklós csendőrbiztost egyenként 25 évi nehéz kényszermunkára ítélték. Vitéz Cser Lajos magántisztviselőt és Vadász József villanyszerelőt egyenként ötévi szabadságvesztésre ítélték.

Rajnay (Reiner) Károly vezérőrnagy, Nagyvárad katonai parancsnoka és Bihar vármegye főispánja a Budapesti Népbíróság elé került. Péterffy Jenőt, a magyar királyi csendőrtan zászlóalj parancsnokát a háború után Budapesten letartóztatták; röviddel azelőtt, hogy kiadták volna Romániának, a Markó utcai börtönben felakasztotta magát.

Nagyvárad 1944. október 12én szabadult fel. Ezt követően a zsidó közösségi életet újraszervezték. 1945 szeptemberében 3813 zsidó élt a városban. Nagyváradon is megalakult a Demokrata Zsidó Népközösség. A hitközség népkonyhát állított fel, ahol november 1jén mintegy 120-150 rászoruló étkezett. Később már 250-300 személy részére biztosítottak napi háromszori ellátást. December elején az ingyenkonyhát 400-450 ember vette igénybe. Sikerült rendbe hozni a Sasz Chevra templomot, újraindították a mikvét, és szálláshelyet biztosítottak a deportálásból hazatért átutazó személyeknek. 1945. január 24-én Nagyvárad zsidósága 15 mázsa élelemmel segítette az időközben felszabadult budapesti hittestvéreiket. Hozzákezdtek a neológ Cion-templom rendbehozatalához, és újraszervezték a talmud-tórát. A román fennhatóság alatt levő részeken megmaradt, főként Belényes és Csernovitz környékéről Nagyváradra betelepedett családok gyermekei számára újraindították a zsidó iskolát; az elemi tagozatra 90, a gimnáziumba 5 tanuló iratkozott be. A Joint 1,5 millió lejes segélyével leányotthont rendeztek be. 1945 tavaszán a deportáltak felkutatására alakult bizottság Petru Groza román miniszterelnök támogatásával vasúti szerelvényt állított össze, amely Reiner József vezetése alatt – március vége és június közepe között – hatszor tette meg a Nagyvárad–Krakkó–Plesov utat a leromlott állapotban levő túlélők összegyűjtésére. Mintegy 4500 Észak-Erdélyből elhurcolt személy hazatérését tették lehetővé, közöttük nagyszámú nagyváradi lakosét is. 1945 decemberében, Deutsch Ignác kezdeményezésére a deportáltaknak a Fuchs Mór utcai nagytemplom udvarán emlékművet emeltek. A harmadik évezred kezdetén az emlékművet az Amerikai Egyesült Államokban működő Lempert Családi Alapítvány hozatta rendbe.

A zsidó hitközség nyilvántartása szerint 1946 szeptemberében a nagyváradi zsidóság lélekszáma 6500 fő volt, közülük hozzávetőleg 3500 nagyváradi származású, a többi Belényes környékéről, Csernovitzból vagy Budapestről érkezett. 1947-ben pedig már 8000 zsidó élt Nagyváradon.

Dr. Deutsch Elemér igazgatásával újraindult a zsidó kórház. Rappaport Ottó irányításával, a Joint anyagi támogatásával 1946-ban kezdeményezték a nyári egyetemet, amely két évig működött. Rövid időre újraszerveződött a neológ hitközség is, amely 1948-ban a Cion-templom falain elhelyezett arany betűs, fekete márványtáblákon megörökítette a deportálásban elhunyt mártírjainak emlékét. 1949-ben a Nagy Nemzetgyűlés elnöksége az 589/1949. sz. határozatával a zsidó vallást egységesnek minősítette; ezt követően a neológ hitközség beleolvadt az egyedüli hivatalosan elismert ortodox (hivatalos nevén: „Mózes-rítusú izraelita”) hitközségbe.

A vészkorszakban megmenekült nagyváradi zsidóság számottevő része hitt a kommunista rendszer által meghirdetett jogegyenlőségben, és elfogadta a felkínált érvényesülési lehetőséget a tudományos vagy a művelődési életben, az ipari termelés vezetői beosztásaiban vagy a politikai életben. Az 1960as évek kezdetén azonban a zsidókat gyakorlatilag kiiktatták a vezetésből. Ekkor indult meg az alijázás második hulláma. 1976-ban azonban még mindig mintegy 820 zsidó élt a városban. A harmadik ezredfordulón Nagyváradon – akárcsak Erdély más nagyvárosaiban – már csupán számában megfogyatkozott, elöregedett zsidó közösség élt. Nagyváradon a 2002. évi népszámlálás 174 izraelita vallású személyt talált. Ugyanakkor 172 személy zsidó nemzetiségűnek, 32 személy pedig jiddis anyanyelvűnek vallotta magát.

Az 1941. évi összeíráskor a Nagyváradi járás 59 242 fős népességéből 673 személy volt izraelita vallású, tehát az összlakosság 1,14 százaléka. Ez a szám nem foglalja magában a megyeszékhely lakóit. Települések szerint az alábbi megoszlást írták össze (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

• Alkér (4; 690),
• Betfia (4; 736),
• Bihar(112; 3073),
• Biharpüspöki (52; 3903),
• Biharszentandrás (5; 1937),
• Biharszentjános(4; 1258),
• Bors (2; 975),
• Fugyi (10; 930),
• Fugyivásárhely (65; 2404),
• Hájó (17; 714),
• Hegyközkovácsi (9; 866),
• Hegyközpályi (15; 787),
• Hegyközújlak (3; 973),
• Kabaláspatak (3; 1095),
• Kardó (4; 1259),
• Kismarja (41; 2564),
• Körösgyéres (5; 1517),
• Köröskisjenő (9; 2290),
• Köröskisújfalu (5; 988),
• Körösnagyharsány (3; 1415),
• Körösszeg (9; 1736),
• Köröstarján (9; 2269),
• Mezőtelegd (191; 3435),
• Nagykereki (26; 2015),
• Nagyszántó (3; 613),
• Pusztaújlak (11; 868),
• Váradalpár (8; 1106),
• Váradcsehi (6; 1025),
• Váradles (5; 1822),
• Váradszentmárton (29; 392),
• Váradszőllős(3; 1776) és
• Vizesgyán (1; 1600).

(R.L.BRAHAM et.al)